A csecsemőkori mumus-oltás

– Te amúgy oltás-párti vagy? – Szegezi nekem a kérdést újdonsült játszótéri kismamapajtim, olyan természetességgel, mintha a három és fél perc szimultán hintalökdösés és a közösen elfogyasztott homokfagyi élethosszig tartó véd- és dacszövetséget jelentene köztünk. Merthogy ez kényes téma ám, ha nem tudnátok. Egyes körökben olyan indulatokat vált ki, mint a vallás vagy a politika, komoly ideológiák – vagy konteók – épülnek a védőoltások és azok mellékhatásai, szövődményei köré… sokan ráérnek, na. – Én egészség-párti vagyok. – Válaszolom diplomatikusan, mert mégis ki az a barom, aki örömmel szúrat a gyerekébe gyengített kórokozókat, hogy aztán ‘let’s fight’, győzzön a jobbik, mi meg ússzuk meg a lehető legkevesebb nyűggel?! Ha a kérdés arra irányul, hogy hálás vagyok-e, amiért a gyerekeim kötelezően védve vannak a kanyarótól vagy a hepatitisztől, akkor határozottan igen! Sőt, a választhatóak közül is jólnevelten beadattam a gyermekorvos édesanyám által javasoltakat, így volt lehetséges az, hogy bár átestek a gyerekek a bárányhimlőn és a rotán is (kiteljesítve ezzel a védettséget), de megúsztuk öt-öt alig észrevehető pöttyel, meg két szelídebb rókával, miközben az ovi negyede hetekig félkómában volt. De nem, nem adattunk be oltást csak azért, hogy az influenza négyezer fajtájából másfél ellen legyen védettségük, tekintettel arra, hogy egyik gyermekünk sem kismama, vagy gyengélkedő nyugdíjas. Szóval alapvetően én – ebben is – a szakemberek véleményén túl a józan eszemre hallgatok. – Jaj, mer’ ez a 18 hó-s, ez NEKÜNK sok mellékhatást okozott. – Érted, neki is! – De mondják is, ez ilyen mumus oltás, sok gyereket teljesen kifordít magából. – Folytatja az oltás-témát, ami engem elgondolkodtat: az utóbbi 9 évben kifejlesztett ál-érdeklődő, játszótéri fejem úgy tűnik mostanra túl hiteles lett, vissza kéne vegyek belőle. Már késő elkezdeni reakció nélkül énekelni a “hinta, palintát”?! Hát jó, menjünk bele… és itt következett negyedórányi kiselőadás, amit én most nem fogok nektek kifejteni, de zanzásítva leírom, csak hogy megkíméljelek titeket, másokat, mindenkit a felesleges pánikkeltéstől. Szóval igen, hallottunk már róla. Erről a 18 hó-s mumus oltásról, amitől a gyerekek vérszívó éjszakai szörnyeteggé és hisztiző fenevadakká válnak. Nem mind, de sokan. Csak szerencse kérdése. Belemehetnénk ennek a tudományos, vagy áltudományos magyarázásába, de nem fogunk, egyetlen, nagyon egyszerű oknál fogva: a Diphteria-tetanusz-pertussis (DTPa) Haemophilus influenzae (Hib) és gyermekbénulás (poliomyelitis IPV) elleni kombinált oltás (Pentaxim) csecsemőkorban három alkalommal, majd 18 hónapos korban adandó. Vagyis gyermeked 18 hó-s korára már három ilyen oltáson szövődménymentesen túl van, anélkül, hogy alkalmad lett volna összeesküvés-elméleteket gyártani. Upsz. Bejegyzésünk folytatása ettől a ponttól gyakorlatilag teljesen érdemtelenné válik, szóval lorem ipsum…lorem ipsum… :D. Na jó, nem. Azért azt érdemes megvitatni, hogy mégis mi húzódik eme városi legenda hátterében. Ennek az oltásnak az első és legfőbb bűne, hogy rosszkor van, rossz helyen. Egy másfél éves már kezd öntudatára ébredni, de még nem kommunikál megfelelően. Remek időszak, amúgy is szeretjük. 🙂 Másik nagy bűne, hogy oltás. És mint ilyen, természeténél fogva apróbb mellékhatásokat okozhat, úgymint végtagfájdalom, levertség, nyűgösség, láz, aluszékonyság, vagy álmatlanság, hasmenés vagy székrekedés, kiütés vagy nem. Legyünk teljesen őszinték: ezek mindegyike önmagában képes arra, hogy az amúgy mindig teljesen kiegyensúlyozott, kisbuddha gyermekünk (?!?!?) hisztissé váljon, így a dackorszak küszöbén. Ráadásul ezek a tünetek napokig is tarthatnak, éjszakai ébredéseket, felborult bioritmust, napirendet, meg ilyesmiket okozva. Na jó, hát ez tényleg egy agyrém! Eddig a pontig a “nemszerencsések” oltást követő napjai megegyeznek. (A szerencsések mindeközben tudomást sem véve az oltásról, békésen tengetik megszokott kis hétköznapjaikat, tünetek nélkül.) És itt van az, amikor eldöntheted, hogy lesz-e a gyerekednek 18 hó-s oltási szövődménye. Hogy átállsz-e a “szerencsések” közé, vagy a következő egy-két évben szidod az oltást és “az egészségügy mondjon le”?!  Merthogy az történik, hogy az ember nyilván kiszolgálja a beteg/elesett/oltott csöppségét! Felkel hozzá, magához veszi, vele alszik, megeteti, ringatja, simizi, énekel,…megérti, megveszi, megadja… csak nyugi legyen. És ez így van rendjén, hiszen “beteg”! A gond ott kezdődik, amikor nem vesszük észre, hogy az oltás már lecsengett (maximum 2 hét!), sehol semmi mellékhatás, de a gyermek még mindig fel-fel ébred, hisztizik, válogat, éjjel újra enni kér, mellénk kéreckedik…etc. Ezek már az oltás mentén kialakult rossz szokások, amiket benyaltunk, ha nem voltunk résen. Tehát vagy leszoktatjuk róla (én ilyen idős korban már a “szeretetteljes megbeszélés – fokozatos rávezetés – következetes kitartás – siker” útvonalat szeretem követni) vagy tudomásul vesszük, hogy ez így alakult. Dönthetünk így, és alhatunk újra a másfél évessel, kelhetünk hozzá, etethetjük… kinek mi köze hozzá? Csak ne az oltás legyen a bűnös, mert ez a pánikkeltés! Hozzáteszem, teljesen ugyanez a forgatókönyv a legtöbb betegség esetében, egy nehezebb fogzáskor, esetleg környezetváltozáskor. Hiszem, hogy ilyenkor nincs természetesebb dolog, mint testestől-lelkestől a kicsinyeink mellett lenni, megtenni mindent, hogy megkönnyítsük a nehéz, esetleg fájdalmas óráikat, napjaikat. De minden egyes ilyen alkalom lehetőség számukra, hogy rést találjanak a hónapok, évek alatt összeeszkábált békesség-pajzson és túl a nehézségeken is faragjanak még egy kicsit maguknak belőlünk. Hogy baj-e ez? Én nem állítom! Mindenki maga dönti el, hogy mennyit ad önmagából, és hogy boldoggá teszi-e az a rendszer, amiben él. De arra vigyázzunk, hogy ne váljunk áldozattá. Se az oltás, se a fogzás, se a gyerek áldozatává. Mert egyik sem mumus! Dóri